Hétéves kor táján a gyermek iskolába akar menni, hogy tanuljon, egy bizonyos módon: szeretne belsőleg rátámaszkodni a tanítóra, szeretné, ha tökéletesen megbízhatna mindenben, amit az mond és cselekszik. Igazi tekintélyre van szüksége, amit sohasem lehet szigorral vagy erőszakkal kivívni. A tartós tisztelet magától alakul ki a gyermekben, vonzódás hatására. Azoknál a gyerekeknél, akik első éveikben kellően kielégíthették utánzási ösztönüket, természetes módon születik meg a tekintély iránti igény.

Amelyik gyerek nem támaszkodhatott senkire, azt későbbi életében gyakran egyfajta bizonytalanság jellemzi (túl korán kellett különböző helyzetekben saját belátásuk szerint dönteni): bizalmatlanságuk, állandó ellenkezésük nem lelkierőről tanúskodik, hanem belső gyengeség jele, és nem alkotó jellegű. Mivel gyermekkorukban hiába kerestek támaszt, néha – különösen kamaszkorban – sajátságos „tekintélypótlékot” választanak maguknak, popénekesek, a vadnyugat hősei vagy politikai diktátorok személyében, érzelmi életük kiegyensúlyozatlan, másokkal nehezen tudnak együttműködni. Kisiskolás korban a tekintély által, a létbiztonság érzése s ezzel együtt a demokratikus együttműködés képessége alakul ki a gyerekekben.